Épp csak feloldódik a barna cukor a csésze gyümölcsteában, amikor belekezd: amit mi munkának hívunk, az neki kilencven százalékban szerelem. Valószínűleg ezért is tudja ekkora intenzitással végezni mindazt, amit hivatása megkíván. A kisközösség építésébe, ezen belül is a gyerekek gondviselésébe, ahogy mondja, csak belecsöppent, de mindez a szüleinek köszönhető. Pedagógusok voltak, segítőkészek és igyekeztek mindig segíteni elsősorban a gyerekeknek, akik hozták magukkal a családot is. Tőlük leste el, mert benne élt ebben a szemléletben. Aztán 2005-ben közelebbről ismerkedett meg Böjte Csaba testvérrel, az általa segített gyergyószárhegyi gyerekekkel, innen indult minden, de néhány perc múlva kiderül, mégsem. Más is köti a határon túlhoz. 

Magyarnak lenni, mindenáron 

Marosvásárhelyen született, nyolcévesen érkezett Debrecenbe a szüleivel. Nem volt könnyű. Nemrég elvesztett édesanyja sok erőt és kitartást adott neki. Négy évig vártak az engedélyre, kéthetente a rend­őrségre kellett járniuk, ahol rendszeresen ugyanazokra a kérdésekre válaszoltak: mikor, miért, hová mennének. Édesapjától a román hatóság visszavonta a kiváló sportolói címet is, de a meghurcoltatások ellenére mégis megérkezett az emlékezetes kék színű boríték, hogy elhagyhatják az országot, három napon belül. Rövid ideig Sülysápon éltek, végül Debrecenben kezdtek új életet. Édesapja, Berekméri Lajos a debreceni Dózsa bajnok kézilabdacsapatának edzője volt, akivel 1978-ban kupagyőztes lett az együttes. Édesanyja testnevelést tanított. 

Odaát hazátlannak, itt sokáig szőrös talpú románnak mondtak bennünket. Ez sokáig elkísért minket; jött egy nyugalmasabb időszak, de felnőttként, anyaként újra meg kellett élnem az egyik munkahelyemen, hogy románnak neveznek – idézi fel. Megtudom azt is, hogy ez nem a ’70-es években, hanem 2000-ben történt. 

Minden évben két kirándulást szervez Erdélybe. Kis körben kezdte, azzal a céllal, hogy megmutassa, ott is magyarok élnek. – Vannak még helyek, amelyek azt mutatják: voltunk, vagyunk és leszünk. Sokan ott döbbennek rá, hogy a magyar várak 80 százaléka Erdély területén van, vagy hogy Brassó mellett volt az ezeréves határunk. Fontosnak tartom, hogy minél több ember lássa és tudja meg ezt – magyarázza olyan lelkesen, hogy megígérem magamnak: bár sokat jártam Erdélyben, de egyszer velük tartok. 

A család és a westerncsizma 

Minden este értékeli a napot, mire haladt, a számvetés után pedig az előtte álló teendőkkel foglalkozik. Jegyzetet ír, amit másnap reggel átolvas. A párja teljes vállszélességgel mellette áll, a kérdés kettejük között mindig csak az, hogy Dalmának mikor akad egy szabad hétvégéje, amikor programokat tervezhetnek. Lányai 32 és 20, unokája hat­éves. Félszavakból is értik egymást, a túl sok szófecsérlés helyett azonban mindnyájan jobban szeretik, ha a tettek beszélnek. – Nagyon büszkék vagyunk rájuk, azt a fajta hajlandóságot viszont még egyikükben sem látom, hogy ha eljön a nyugdíj ideje, átvenné valamelyikük az egyesületet és az azzal járó munkát – jegyzi meg. Dalmának fontos a tánc és a csapat, melynek tagjaival cowboykalapban és csizmában a parkettet koptatják. Hobbiszinten, de annál lelkesebben űzi, nem csoda: a kikapcsolódás mellett ez a közössége is elhivatott önkéntesként segíti Dalmát az egyesületi munkában.

Kézzelfogható gondviselés 

– Nem tudok nekik nemet mondani, csak nagyon ritkán és rettentő nehezen – vallja be, amikor arról kérdezem, milyen érzelmi kapcsolatban áll szívügyével, a halápi gyereksereggel. 2011-ben alapította meg az egyesületet, ezt két keserves év követte, de mindig volt egy-két ember, aki rávezette, hogy a kudarcok ellenére próbálja meg mégis folytatni, amit elkezdett. Két-három éve mondhatja azt, hogy kialakult egy közössége, mellyel bármikor együtt dolgozhat, és ők is bármikor fordulhatnak hozzá az ügyes-bajos dolgaikkal.

Az első rendezvényeken tizenöten voltak, mostanában gyakran három-négyszázan is eljönnek.

Kitartás és teherbírás: ezt tanulta édesanyjától és tanulja most is, elsősorban Böjte Csabától. Ő tartja benne a hitet, és bár panaszkodni nem szokott neki, mindig ez a válasz: – A Jóistennek mindig gondja van ránk, megoldjuk. 

Nem halat kell adni 

Több mint hetven halápi „gyermeke” van. Meggyőződése, hogy Debrecenben nagyon jól működik a közösségépítés, azonban ő senkit nem szeret meggyőzni. – Beszélek arról, ami van, és vagy támogatnak, vagy nem, de mindig nyitott fülekre találtam, így alakulhatott ki az is, hogy 35 önkéntessel dolgozhatok együtt – szögezi le. Álma egy kápolna építése Halápon, ahol még több közösségi programot szervezhetnének. Úgy véli viszont, hogy a bajbajutottakra és a jó körülmények között nevelkedő gyerekekre is egyaránt vonatkozik: a puszta segítségnyújtás, az adományozás és kiszolgálás egyre destruktívabb következményei látszanak körvonalazódni. Akiken segítenénk, általában passzívak maradnak, ezért Dalma szerint nagyon fontos, hogy az ismert mondás alapján ne halat adjunk, inkább halászni tanítsuk meg azokat, akiknek jót akarunk.

Szakál Adrienn